Állandó kérdés zenei berkekben, hogy vajon az új hangszerek képesek-e olyan magvas hanggal való megszólalásra, mint a régi mesterhangszerek. Van, aki erre esküszik, míg mások arra.
A US National Academy of Science kísérlete során 21 szerencsés hegedűművésznek volt lehetősége kipróbálni hangszereket, amelyek közül csupán 2 volt régi mesterek munkája (egy Stradivari és egy Guarneri), a többi mind a közelmúltban készült hegedűk voltak. Érdekesség, hogy a tesztek azt mutatták a zenészek többsége nem tudott nagy bizonyossággal különbséget tenni a régi és az új hangszerek között, ha egy sötét szobában vették kézbe azokat.
Ezek szerint a hangszerek körüli legendák erősebbek, mint a valóság?
A hegedűkészítés aranykorának 1550-1750 közötti időszakot tekintjük. Tudományos tény, hogy a korszakot megelőzően volt egy „mini-jégkorszak”, ami jótékonyan hatott a hangszerfa minőségére. És tény az is, hogy az ekkor alkotó hangszerkészítő mesterek a hegedűk, csellók lakkozásához speciális, maguk által kevert lakkot használtak, melynek összetételére máig nem jöttek rá teljes mértékben. A mai hangszerkészítők többsége igyekszik megfejteni a titkot és folyamatosan próbálják rekonstruálni a régi hangszereket több-kevesebb sikerrel.
Több hegedűművész is azt mondja, hogy a jó állapotú, „érintetlen” régi mesterhegedűk jó befektetésnek számítanak, ugyanakkor egy nem megfelelően felújított, újjáépített hangszer értéke jóval kevesebb, mint egy újonnan építetté. Egy „laikusnak” a hangszer vásárlásánál ez nem derül ki, de később, ha esetleg eladná hangszerét bizony nagy csalódás érheti.
Mindenesetre, a művész értékéből semmit nem von le vagy ad hozzá az, hogy régi vagy új hangszeren játszik. A mai, modern hangszereken (megfelelő szerelvényekkel – például bélhúrokkal, a lélek hosszának változtatásával) is lehet korhű hangzást elérni.
